61-70 Flashcards
- A sógorság fogalma: (affinitas)
A sógorság a házasság által közvetített családjogi kapcsolat a római jogban. Amilyen
fokon kognát rokona valaki az egyik házastársnak, olyan fokon sógora a másik
házastársnak.
Például a feleség nagyapja a férjnek másodfokú egyenes ági sógora.
A sógorság relatív házassági akadály volt a római jogban. A sógorság egyenes ágon
korlátlanul (például a vő házasságának megszűnése után anyósával nem köthetett
házasságot), oldalágon pedig akként jelentett házassági akadályt, hogy testvér
testvérének volt házastársával nem köthetett házasságot.
- Az örökbefogadás fogalma:
Az örökbefogadás az apai hatalom keletkeztetésének egyik mesterséges módja volt a
római jogban. Két fajtája különböztethető meg, az arrogatio és az adoptio.
Az arrogatión az önjogú személy örökbefogadását értették. Az arrogatio révén az
örökbefogadott az örökbefogadó filius familasává vált.
Az arrogatióra a comitia calata előtt, a pontifex maximus közreműködésével került sor,
ahol az örökbefogadni kívánó elmondta, hogy koránál vagy betegségénél fogva már nem
lehet gyermeke. Az örökbefogadásról a népgyűlés szavazott.
Mivel a comitia előtt csak önjogú, fegyverforgatásra képes férfiak jelenhettek meg, csak
ilyen férfiak voltak arrogálhatók.
A császárkorban már császári rescriptummal ment végbe az arrogatio. Ekkor már nők és
serdületlenek is arrogálhatók voltak.
Iustinianusnál az arrogatio az örökbefogadónak bíróság előtt tett nyilatkozatával
történt.
Az adoptio egy hatalomalatti személy örökbefogadását jelentette.
Menete: az apa a hatalma alatt álló családfiút háromszor, a családleányt és az unokát
egyszeri színleges eladással (mancipatio) eladta az örökbefogadónak.
Ezt követően az örökbefogadó egy színleges pert (vindicatio filii) indított az eredeti pater
familias ellen, melyben a pater familias mint a „per alperese” nem védekezett. Ezt
követően a praetor az örökbefogadónak ítélte a gyermeket, mint annak fiát vagy leányát.
Örökbe fogadni mindkét esetben (arrogatio-adoptio) csak önjogú római polgárnak volt
lehetősége, s – koronként változó – előfeltételekehez köthették azt. Ilyen előírás lehetett,
hogy
* Iustinianus szerint az örökbefogadó legalább 18 évvel idősebb kellett legyen az
örökbefogadottnál;
* az arrogatornak legalább 60 évesnek és gyermektelennek kellett lennie.
- A törvényesítés fogalma
A törvényesítés az apai hatalom keletkeztetésének egyik (mesterséges) módja volt a
római jogban a törvényes római házasságból való születés és az örökbefogadás mellett.
Törvényesítésre csak concubinatusból született természetes gyermekek (liberi
naturales) esetén volt lehetőség, a futó nemi kapcsolatból született gyermekeket nem
lehetett törvényesíteni.
A törvényesítés lehetősége a keresztény császárság korában alakul ki.
Három módon nyílt rá lehetőség:
* a szülők utólagos házasságkötésével,
* császári kegyelemmel,
* valamint a fiú curialisi szolgálatba adásával, vagy a leány curialishoz való
férjhezmenetelével.
- Az ágyasság fogalma: (concubinatus)
Az ágyasság a házassági szándék (affectio maritalis) nélküli tartós együttélést jelentette
a római jog szerint.
Az ágyasságnak (bár nem minősült házasságnak), a posztklasszikus korban voltak
bizonyos jogkövetkezményei:
* Csak a concubinatusból származó gyerekeket lehetett törvényesíteni.
* Házassági akadályt jelenthetett.
* Az ágyasságból származó gyermekeknek tartási igénye keletkezett az apjukkal
szemben.
* A iustinianusi öröklési jogban is jelentősége volt az ágyasságnak. A
concubinatusból származó gyermekek (végrendelet hiányában) anyjuk után
ugyanúgy örökölhettek, mint a törvényes gyermekek. Apjuk hagyatékából pedig
törvényes hagyományként együttesen 1/6 részt kellett kapniuk.
- A hozomány fogalma: (dos)
A hozomány a házasság terheinek megkönnyítése céljából a nő családja (illetve az
önjogú nő) által a férjnek juttatott vagyon, amely a házasság megszűnése után a nőnek
vagy örökösének visszaadandó.
A hozomány legrégebbi formája, a dos profectitia, az apai hatalom alatt álló nőre
tekintettel a nő apja által a férjnek adott hozomány. A manusos házasság esetén mindez
a feleség örökrészét képviselte az apai vagyonból, hisz öröklési jogát elvesztette az
agnatióból való kiválással.
Később az új háztartás alapításához való hozzájárulásként szokássá vált manus nélküli
házasság esetén is hozományt adni. Ilyen hozományt a /nő anyja, /fiútestvére vagy /vele
rokonságban nem álló személy is adhatott a nőre tekintettel (dos adventitia).
A hozományadás egyre inkább erkölcsi kötelességgé vált; a jogi kényszert viszont csak a
posztklasszikus jog ismerte.
A hozomány tárgya lehetett tulajdonjog, haszonélvezet, de lehetett valamely követelés is.
A hozomány tárgya eredetileg a férj vagyonának részévé vált, a felett szabadon
rendelkezhetett, kivéve az itáliai hozományi telket, amelyre nézve elidegenítési és
terhelési tilalom állt fent. A köztársaság végén elterjedt azonban az a nézet, hogy a
hozomány ugyan a férj tulajdonába kerül, de mégis a házasság fennállása alatt is „női
vagyonnak” (res uxoriae) számít. Ez képezte a férj visszaadási kötelezettségének alapját
a házasság megszűnése esetén.
- A cselekvőképesség fogalma – részképességek:
A cselekvőképesség alatt azt értjük, hogy valaki saját tényeivel jogokat és
kötelezettségeket szerezhet magának vagy másoknak.
A cselekvőképesség egy dinamikus vagy aktív képesség, esetében ugyanis arról van szó,
hogy az minősül cselekvőképesnek, aki saját tényeivel, cselekedeteivel tud jogokat vagy
kötelezettségeket szerezni, vagyis a cselekvőképesség szükségszerűen feltételez egy
bizonyos szintű belátási képességet.
A cselekvőképesség két részképességből áll: az ügyletképességből és a vétőképességből.
Az ügyletképesség alatt azt értjük, hogy valakit a jog alkalmasnak tekint arra, hogy
jogügyleteket tegyen, például szerződéseket kössön vagy végrendelkezzen.
Vétőképesség alatt azt értjük, hogy valaki képes belátni magatartásának káros
következményeit, s ezért felelősségre vonható a bűncselekményeiért.
A cselekvőképességet befolyásoló tényezők a római jogban:
* életkor;
* női nem;
* elmebetegség;
* tékozlás;
* bizonyos testi fogyatékosságok (süketség, némaság, vakság).
- A gyámság fogalma: (tutela)
A gyámság a cselekvőképtelen vagy korlátozott cselekvőképességgel rendelkező önjogú
serdületlenek és önjogú nők esetében a cselekvőképesség pótlására irányuló
jogintézmény.
A gyámságnak két fajtáját különböztették meg: a serdületlenek (tutela impuberum), és a
nők gyámságát (tutela mulierum).
A gyámság alapulhatott a pater familias végrendeletén (tutela testamentaria); ha a pater
familias nem rendelt végrendeletében hatalomalattijai számára gyámot, a gyám
személyét a törvény állapította meg (tutela legitima). (Ez a régi jogban a legközelebbi
felnőtt férfi agnat rokon volt. Több egyenlő fokú agnat rokon a gyámságot közösen volt
jogosult viselni. A posztklasszikus és a iustiniánusi jogban már a legközelebbi cognat
rokon válhatott törvényes gyámmá.) Ha sem végrendelt alapján, sem törvény alapján
nem lehetett megfelelő gyámot találni, akkor a lex Atilia értelmében a hatóság rendelt ki
gyámot a serdületlen részére (tutor Atilianus, majd Iustinianusnál tutor dativus).
A tutela mulierum eredetileg szintén háromféle lehetett, ugyanúgy, ahogy a
serdületlenek gyámsága, de később a nők szabadon választhattak gyámot maguk
számára.
A serdületlenek gyámsága esetén a gyám kezelte a gyámolt vagyonát. A gyám az infans
helyett maga tett jognyilatkozatokat, illetve kötött szerződéseket. Az impubes infantia
maior esetében azonban csak távollétében járt el helyette, jelenlétében vele együtt járt
el, auctoritasát adva jognyilatkozatához.
A nők gyámsága esetén a vagyonkezelés joga a nőt, és nem a gyámot illette meg. De
bizonyos nagyobb jelentőségű ügyletekhez a nőnek szüksége volt a gyám auctoritasára.
- A gondnokság fogalma: (cura)
Rómában az került gondnokság alá, aki ügyeinek önálló vitelére egészben vagy részben
képtelen volt és nem állt sem apai hatalom sem gyámság alatt.
A gondnokság a következőkben különbözött a gyámságtól:
* szükség esetén magában foglalta a gondnokolt személyi felügyeletét is (például
elmebetegnél);
* míg a gyám auctoritasát adta a gyámolt jognyilatkozatához, a gondnok
consensusát (alakszerűtlen jóváhagyás);
* a gondnokság lehetett eseti jellegű is, míg a gyámság mindig tartós jellegű volt;
* gyámja csak cselekvőképtelen, vagy korlátozottan cselekvőképes személynek
lehetett, gondnoka viszont teljesen cselekvőképes személynek is lehetett, például
ha az illető távol volt.
A gondnokság fajtái a római jogban:
a) az elmebetegek feletti gondnokság (cura furiosi);
b) a tékozlók feletti gondnokság (cura prodigi);
c) a lex Laetoria nyomán a minorok gondnoksága (cura minorum);
d) a távollévő gondnoksága;
e) a serdületlenek gondnoksága, ha a gyám akadályozva van;
f) a nyugvó hagyaték gondnoksága;
g) a méhmagzat gondnoksága;
h) a testi fogyatékossággal rendelkező személy gondnoksága.
- A dolog fogalma: (res)
A dolog a külvilágnak olyan önálló része, ami – állandó tulajdonságai folytán
megkülönböztethető más testi tárgyaktól és – jogviszonynak (tulajdonjognak) önálló
tárgya lehet.
A római jogban nem minősültek dolognak:
- a külvilág emberi uralom alá egyáltalán nem vonható részei, például az égitestek,
a tengerfenék,
- a szabad ember teste (de a levágott haj, a kihúzott fog igen),
- a dolog-alkatrészek (mert nincsen önálló létük),
- a dologösszességek.
- A vagyon fogalma: (familia pecuniaque – patrimonium / bona)
Vagyon (familia pecuniaque – patrimonium / bona): az azonos célra rendelt gazdasági
érdekű (azaz pénzben kifejezhető) jogosultságok és kötelezettségek összessége.
A jogviszonyokat egy közös állandó cél fogja össze vagyonná: természetes személyek
esetében az ember általános életcéljai, jogi személyek esetében pedig az az önállósult
cél, mely jogalanyisággal van felruházva. Kivételesen ideiglenes célt is szolgálhat a
vagyon, mint például a nyugvó hagyaték vagy a csődvagyon esetében.
Az általános vagyonon belül a jogosultságok és kötelezettségek bizonyos csoportja egy
meghatározott különleges célt is szolgálhat, ilyenkor különvagyonról beszélünk, ami
része az általános vagyonnak, egyúttal azonban egységes egész is, mely gyarapodhat és
csökkenhet. A rómaiaknál gyakran előfordult, hogy különvagyont (peculium) bíztak egy
filius familiasra, vagy egy rabszolgára. Ilyenkor a peculiumot ugyan a hatalom alatti
kezelte, de az ténylegesen a pater familiasé, illetőleg a rabszolga uráé volt.
A vagyon alkotóelemei:
* a vagyon alanyának tulajdonjoga a dolgai felett,
* az idegen dologbeli jogok,
* a kötelmi követelések, illetve tartozások.
A jogosultságok a vagyon aktívái, a kötelezettségek pedig annak a passzívái. A vagyonba
tartozó aktívák összértéke adja a bruttó vagyont, s ha ebből levonjuk a passzívák
összértékét, a tiszta vagy nettó vagyont kapjuk.
Ha a vagyonon belül az aktívák vannak túlsúlyban, akkor aktív vagyonról beszélünk, ha a
passzívák vannak túlsúlyban, passzív vagyonról.
