Memoriterek Flashcards
Férfiuról szóli nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott
s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját,
sok nép városait, s eszejárását kitanulta,
s tengeren is sok eros gyötrelmet türt a szivében,
menteni vágyva saját lelkét, társak hazatértét.
Homérosz: Odüsszeia
Gyulölöm azt, aki telt kupa mellett, bort iszogatván,
háborut emleget és léleköló viadalt.
S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák
szép adományairól zengve szeretni tanít.
Anakreón: Gyűlölöm
Gyulölok es szeretek. Miért? Nem tudom én se, de érzem:
így van ez, és a szívem élve keresztre feszít.
Catullus; Gyűlölök és szeretek
Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isa, por es homou vogymuk. Menyi milosztben terümtevé elevé
miü isemüköt Ádámot, is odutta volá neki paradicsumot házoa.
Halotti beszéd és könyörgés
Volék sirolm tudotion.
Sirolmol sepedek,
búol oszuk, epedek,
Választ világumtul,
zsidou fiodumtúl,
ézes ürümemtül.
Ó én ézes urodum,
eggyen-egy fiodum, sírou anyát teküncsed,
buabeleül kinyuhhad!
Szemem künyüel árad,
junhum búol farad.
Te vérüd hullottya
én junhum olélottya.
(…)
Világ világa,
virágnak viraga, keserüen kinzatul,
vos szegekkel veretül!
Ómagyar Mária-siralom
Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,
S most Pannónia is ontja a szép dalokat.
Sokra besülnek már, a hazám is büszke lehet rám,
Szellemem egyre dicsöbb, s általa híres e föld!
Janus Pannonius: Pannónia dicsérete
Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél?
Holott kikeletkor a sok szép madár szól, kivel ember ugyan él;
Mezõ jó illatot, az ég szép harmatot ad, ki kedves mindennél.
Ellenség hirére vitézeknek szive gyakorta ott felbuzdul,
Sót azon kívül is, sak jó kedvéból is vitéz próbálni indul,
Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik, homlokán vér lecsordul.
(…)
Az jó hirért névért, a szép tisztessegert ok mindent hatra hadnak,
Emberségröl példát, vitézségröl formát mindeneknek ok adnak,
Midón mint jó sólymok mezon széllel járnak, vagdalkoznak, futtatnak.
(…)
Ó végbelieknek, ifjú vitézeknek dicséretes serege,
Kiknek ez világon szerte serint vagyon mindeneknél jó neve,
Mint sok fát gyümölsel sok jó szerencsékkel áldion Isten mezókbe.
Balassi Bálint: Egy katonaének (rész/et)
Adi már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr,
Bujdosó elmémet ódd bútul szívemet, kit sok kín fúr.
Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár mentségére,
Öriza, ne hagyd, ébreszd, haragod ne gerjeszd, vestségére.
Nem kicsiny munkával: Fiad halálával váltottál meg,
Kinek érdeméért most is szükségemet teljesits meg.
Balassi Blint: Adj már sendességet… (részlet)
A hatalmas szerelemnek
Megemészto tüze bánt.
Te lehetsz irja sebemnek,
Gyönyörü kis tulipánt!
Szemeid szép ragyogása
Eleven hajnali túz,
Ajakid harmatozása
Sok ezer gondot elúz.
Teljesitsd angyali szókkal,
Szeretod amire kért:
Ezer ambrózia csókkal
Fizetek válaszodért.
Csokonai Vitéz Mihály: Tartózkodó kérelem
Földiekkel játszó
Égi túnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan. -
Sima száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Bíztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
Kertem nárcisokkal
Végig últetéd;
Csörgo patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szortad a tavaszt
Ségi boldogsaggal
Füszerezted azt.
Gondolatim minden reggel, Mint a fürge meh,
Repkedtek a friss meleggel Rózsáim felé.
Egy hijját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az eg.
Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zöld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vigságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! sak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfeleiteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.
Hagyi el, óh Reménység!
Hagyi el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt eróm elhagy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem földbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mezó kisúlt,
A zengö liget kietlen,
A nap éjre dúlt. -
Bájoló lágy trillak!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek! -
Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez
Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.
(…)
Berzsenyi Dániel: A közelíto tél (részlet)
Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Arpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?
Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz (I.) (részlet)
Partra szállottam. Levonom vitorlám.
A szelek mérgét nemesen kiálltam.
Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben
Izzada orcám.
Berzsenyi Dániel: Osztályrészem (részlet)
Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!
Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.
Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.
Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!
Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.
Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!
Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!
Kölcsey Ferenc: Hymnus,
A MAGYAR NÉP ZIVATAROS SZÁZADAIBOL
Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegõ rémalak inte felém.
Es mond: Honfi, mit ér epedó kebel e romok
ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendövel komolyan vess oszve
jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapits: s a haza fényre derül!
Kölcsey Ferenc: Huszt
Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak
Hagyd örökűl ha kihúnysz: A HAZA MINDEN ELŐTT.
Kölcsey Ferenc: Emléklapra
Te lásd meg, ó Sors, szenvedó hazámat,
Vérkönnyel ázva nyög feléd!
Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad;
És maria, rágia kebelét.
A mereg eg, és mlik mély sebére,
Só védtelen küzd egyedul;
Hatalmas, ó légy gyámja, legy vezére,
Vagy itt az óra, s végveszélybe dũl!
(…)
Törvényem él. Hazád orcsillagzatja
Szülötti búnein leszall;
Szelid sugárit többé nem nyugtatja
Az osz apák sirhalminál.
És más hon áll a négy folyam partjára,
Mas szózat, és más keblü nép;
S szebb arcot ölt e föld kies határa,
Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.
Kölcsey Ferenc: Zrínyi második éneke (részlet)
Hazádnak rendületlenül
Légy híve, ó magyar;
Bölsöd az s majdan sirod is,
Mely pol s eltakar.
A nagy világon e kivül
Nincsen számodra hely;
Áldion vagy verjen sors keze;
Itt élned, halnod kell.
Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.
Itt küzdtenek honért a hös
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.
Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.
És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszaly után,
Megfogyva bár, de törve nem,
El nemzet e hazán.
S népek hazája, nagy vilag!
Hozzád bátran kialt:
„Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!”
Az nem lehet, hogy annyi sziv
Hiába onta vért,
S keservben annyi hu kebel
Szakadt meg a honért.
Az nem lehet, hogy ész, eró
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy toksuly alatt.
Még joni kell, még joni fog Egy jobb kor, mely után Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.
Vagy jöni fog, ha jóni kell,
A nagyszeru halal,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben all.
S a sirt, hol nemzet súlyed el,
Népek veszik körül,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny úl.
Légy híve rendületlenul
Hazádnak, ó magyar:
Ez éltetod, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.
A nagy világon e kivúl
Nincsen számodra hely;
Aldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.
Vorösmarty Mihaly: Szózat
Országok rongya! könyvtár a neved,
De hát hol a köny mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?
Elöttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivittuk a mély sülyedésböl
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet, Mondhatjuk, térvén seink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!
Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban (részlet)
Midon ezt irtam, tista volt az ég.
Zöld ág viritott a föld ormain.
Munkában élt az ember mint a hangya:
Küzdött a kéz, a szellem müködott,
Lángolt a gondos ész, a szív remélt,
S a béke izzadt homlokát törölvén
Meghozni készült a legszebb jutalmat,
Az emberüdvöt, melyért fáradott.
Ünnepre fordúlt a természet, ami Szép és jeles volt benne, megjelent.
(…)
Most tél van és send és hó és halál.
A föld megoszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember, Egyszerre öszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mú felett
És bánatában osz lett és öreg.
Vörösmarty Mihály: Eloszó (részlet)
A bánat? egy nagy oceán.
S az öröm?
Az óceán kis gyöngye. Talán,
Mire fölhozom, össze is töröm.
Petöfi Sándor: A bánat? egy nagy oceán…
Fa leszek, ha fának vagy virága.
Ha harmat vagy: én virág leszek.
Harmat leszek, ha te napsugár vagy…
Csak, hogy lényink egyesüljenek.
Ha, leányka, te vagy a mennyország:
Akkor én csillaggá változom.
Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy Egyesüljünk) én elkárhozom.
Petöfi Sándor: Fa leszek, ha…
Ne fogjon senki könnyelmúen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.
Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb idökben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költöket, hogy ok vezessék
A népet Kánaán fele.
(…)
Ha majd a böség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánal
Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!
(…)
Petöfi Sándor: A XIX. század költöi (részlet)
Ösbe csavarodott a természet feje,
Dérré vált a harmat, hull a fák levele, Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja,
És hosszukat alszik rá, midón megfutja.
Megpihen legszélén az égi határnak
Sint az öregeknek: „benneteket várlak!”
Megrezdúl a feje sok öregnek erre:
Egymásután megis mennek a nyughelyre.
„Végsó rendelkezést tennék: de hát minek?
Nem igen van: miról. S ha volna sincs: kinek.
Nem hagyok örököst… csak egy hú cselédet:
Azt kötöm szivedre - - meg a magyar népet.” „Szeresd a magyart, de ne faragd le” - szóla, „Erejét, formáját, durva kérgét róla:
Mert mi haszna simább, ha jól megfaragják?
Nehezebb eltörni a faragatlan fát.”
(…)
Arany János: Toldi estéje (1. 1., VI. 28. versszak)
